Most komolyan? Én vagyok ennyire naiv, hülye, buta hisztis p*csa???
Elegem van mindenből. De főleg társadalmunk hímnenű tagjaiból. És igen, nem félek bevallani, borzasztóan magányos vagyok. És emiatt borzasztóan szomorú is vagyok. Mert miért van az, hogy ha valaki boldog szeretne lenni, meg szeretve szeretne lenni, akkor nem jön össze sehogysem? Valakik biztos összeesküdtek ellenem. Az utóbbi egy évem "lébecolással" telt az érzelmek tengerében, nem is vettem komolyan igazán egyiket sem. Mert talán nem akartam eléggé őket, csak belesodródtam a dolgokba. De most, most amikor komolyan, igazán, tényleg szeretném, amikor azt hittem végre találtam valakit, akivel el is tudnám képzelni a dolgot (és nem csak a nincs-ló-jó-a-szamár-is szituáció áll fenn), akkor persze én húzom a rövidebbet. Mert hogyan is hihetnék bárkiben, bárkinek is? Nem olyan egyszerű. Majd megszakad a szívem, olyan rossz itt belül, pedig tudom, nem én rontottam el... Mindent megtettem, persze csak mértékkel, mert azért nekem is megvan a magamhoz való eszem... Nem eszik olyan forrón azt a kását. De ha egyszer nőből vagyok, egy 'kétségbeesett' nőből, akkor előfordul olyan is, amikor ellent mondok saját magamnak és amit elterveztem, annak teljesen az ellekezőjét viszem véghez. Vegyük példának a péntek esti Gólyabált. Elterveztem, hogy szarok Rá, nem érdekel, jól fogom érezni magam, a barátaimmal, azokkal az emberekkel, akikkel mostanában sok mindenen keresztül mentünk, pörögtünk, ő meg csináljon, amit akar. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem így lett. Pedig én megpróbáltam és eleinte minden olyan jónak és szépnek tűnt. A mosoly, a dícséret.... az üres szavak. A látszat. A meg nem értés. S a végén a teljes érdektelenség. Ennyi. Ennyi lennék én...? Nem hiszem, sőt, tudom, hogy nem. Ennél én több vagyok, azt hiszem, hogy ezt bátran kijelenthetem. És nem egoizmusból, egyáltalán nem. De komolyan? Egyesek mégis mit gondolnak magukról? Vagy rólam? Azt hiszik, ha egyszer mondanak pár szép szót, meg jó fejek, akkor ennyi, ki is fújt? Érjem be ennyivel? Aztán meg ne lepődjek meg, ha más is megkapja ugyanezeket? A fiúk is ugyanolyan pillangók, mit a lányok, sőt, ők talán még jobban. Mert azt nem gáz, ha egyik virágról a másikra szállnak, ááá, nem, az büszkeség. Újabb trófea. Ezt 'utálom' bennük, főleg most. Itt van például a Máté. nagy kujon, de ő már csak ilyen, mosolygok rajta. De ha például ugyanezt velem művelné, akkor nem mosolyognék rajta, főleg, hogy most én is ebben a cipőben járok, sajnos a negatívabb oldalról szemlélve. A 'vesztes' oldalról. Vajon mennyi igazság van abban, hogy a nő választ? Valahogy mostanában körülnézek és nem ezt látom. Olyan, mintha a fickók kiállnának egy színpadra, előttük egyes sorokba állítanák a lányokat és akkor tessék, hadd szóljon, mindenki kaphat belőlük egy kicsit. Csak egy kicsit, mert nem szeretnék, hogy némi érzelem is legyen a lány meg a fiú között. Ezért sürgetik a sort, mert hiszen másoknak is szeretnék megmutatni a pozitív oldalukat, azt hogy milyen jó faszik, mennyire kellenek a csajoknak... És ugyanúgy azt is, hogy ha lement az egyik csaj, akkor szemrebbenés nélkül jöhet a következő. Nincsenek kulisszák, amik mögé el lehetne bújni, a diszkréció oltalmába... Neeeem, ez nem divat mostanában. Emlékeztet arra, amikor tinikoromban a csajokra mondták, hogy "Nézd, az a hülye p*csa a múltkor még X-szel smárolt, most meg Z szájából lóg ki...".
El vagyok keseredve. Nem értem, mi volt velem olyan rossz...? Miért van az, hogy a szavak homlokegyenest ütköznek a tettekkel? És ez nem tűnik föl Neki??? Ma is megkérdezte a telefonban, hogy miért vagyok megsértődve, min akadtam ki. Hogy min? Min??? Ááááá, semmin, csak azon, hogy mellettem smárolt egy csajjal, aki történetesen nem én voltam. Ekkora alázást - gratulálok. Ezaz, romboljuk le a csaj nagy nehezen összeszedett önbecsülését és kismértékű egoizmusát. Igen, végre nekem is kellett egy pofon. De miért én kapom...? Nem tettem neki semmi rosszat. Miért nem kaphatok végre egy simogatást? Ami biztosítana arról, hogy nem csaltak a megérzéseim és végre jól döntöttem?
Sok mindent szeretnék. Jelenleg a legnagyobb vágyam, hogy reggel felébredve nézhessek valakit akár órákig ahogy alszik, mosolyogjak egy olyan emberre aki visszamosolyog rám, mikor ezt felfedezi... Mindenemet odaadni, önzetlenül. És mérhetetlenül boldognak lenni. Most ez minden vágyam. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de anniyra jó lenne... Úgy szeretnék boldog lenni... Szeretnék szerelmes lenni. Olyan régen nem éreztem ezt. Utoljára még a Bálint-korszakban volt velem. Az az igazi, őszinte, tiszta szerelem és boldogság. Reggel. Mosollyal.
Tele van a szívem érzelmekkel, pozitívakkal és negatívakkal egyaránt. Amikor ma a Máténak mondtam a telefonban, kérdésére, hogy mit üzenek még Neki, azt válaszoltam, hogy "menjen a f*szomba". A háttérben pedig hallottam egyfajta 'választ' Tőle, valahogy így hangzott: "Nem utálhatsz tiszta szívből olyat, akit nem szeretsz igazán". No komment. Még mit mondjak erre...? Gyakorlatilag megválaszolta a saját kérdését. Ráadásul nem is arról van szó, hogy utálom, csak arról, hogy csalódtam, azt pedig mérhetetlenül. Benne.
Meg egy kicsit magamban is.
