Nem tudom, mit akarok az élettől. Tegnap rámjött a para, hogy mi lesz, ha végzek az egyetemmel, aminek idén kéne bekövetkeznie, de nem végzek idén, mert nem akarok, és "sikerült" úgy intéznem, hogy ne kelljen. Mert nem akarok felnőni. Mert talán félek a felnőtt léttől. Mert magam körül, a családomban csak ezt látom, hogy se pénz, se boldogság. Vagy hát nem is tudom, én ezt érzem. Nyilván, ez nem ma kezdődött, csak időnként előjön. 

Pár hónapja elképzeltem, milyen lesz, ha "felnőtt" leszek (mert azért 22 évesen talán már annak számítok - legalábbis papíron), és egy garzonlakás egy macskával ugrott be, meg a magányos kanapés esték borzalmas romantikus filmekkel meg egy zacskó zsepivel. Viki szerint ez hülyeség, nem így lesz, én is ebben reménykedem, de valahogy nem a jól megszokott családi idill ugrott be, mint másoknál ez szokás. 

Persze, nagylány vagyok, majd megoldom, olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogyan sem, de azért mindig irigyeltem azokat, akik mögött van háttér, akár családi, akár anyagi vagy 2 in 1. Nekem mindent magamnak kell majd felépítenem, és ez nehéz lesz, met én nem vagyok ám az az elszánt fajta, az a kitartó és... nem tudom, "olyan". Ha valami nem sikerül, akkor rögtön mindentől elmegy a kedvem, az élettől is. Le kéne már szoknom erről, mert baromira nem egészséges. Meg annyi hülye dolgom van meg rögeszmém, már néha rosszul vagyok tőlük. Pl az, hogy nem érzem magam egész embernek. Ha nincs mellettem senki. És ez is hülyeség, mert nem így van. Meg még sok egyéb, azt hiszem nem vagyok százas :D

 

A másik meg, ami ma elgondolkodtatott, az az egyik nagymamám. 81 éves. Sok mindent megélt, nagyon-nagyon sok mindent, sokszor rosszkor volt rossz helyen, rossz emberhez ment férjhez (bár akkor valószínűleg most nem lennék itt), de mindezek ellenére mindig segítette a gyerekeit, unokáit világéletében, ameddig csak bírta. De már nem bírja tovább. Ma elmentem őt meglátogatni és... hát, erre szavak nincsenek. Sosem éltem át ilyet, sosem tudtam, milyen lehet, de ma sajnos meg kellett tapasztalnom, hogy az élet, az egészség múlandó. Nagymamám ugyanis megkérdezte tőlem, hogy miért és mióta ilyen a hajam (ugye 5 éve vagyok raszta) és megkérdezte, hogy hányadikos vagyok, mire feleltem, hogy harmadikos... Ő meg meglepődött, hogy már harmadikos gimnazista? Mire mondtam neki, hogy nem, mami, haramdikos egyetemista... Te már egyetemre jársz? Borzalmas volt, majdnem elsírtam magam. Nem tudtam mit mondani. Aztán később (kb 20 perccel), meglepődve nézegetett, hogy ki vagyok. Pedig amikor odaértem, tisztában volt vele és minden egyéb mással. Nagyon rossz volt, kimondhatatlanul. Még mindig nem tudom hova tenni, ezt az egészet, mert nem lehet. Velem sosem történt ilyen, szerencsére, meg sosem halt meg senkim sem (aki közel állna hozzám) - lekopogom. Nagyon félek. Félek attól, hogy mire legközelebb jövök, akkor már nem lesz ő. Én meg tudni fogom, hogy nem voltam vele eleget, nem foglalkoztam vele eleget és nem tudok majd élni ezzel a lelkiismerettel. Mert nem tudnék. Úgyhogy eldöntöttem, amíg most itthon vagyok, próbálom minél többször meglátogatni (annak ellenére, hogy lehet nem is fog megismerni). 

 

Nos, így telnek a napjaim itthon. Fantasztikus.