Ennyi volt. Ennyi lett volna? Vége. Most már vége. Azt hiszem, ez így is marad. Szar érzés, szar dolog. De ennek így kellett történnie, azt hiszem. Nem ma kezdődött, már érett a dolog egy ideje. Legalábbis bennem. Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, mert nekem is vannak hibáim. De azt hiszem, hogy nem lehet (működő) kapcsolat egy olyan, ahol mindkét félnek meg kell változnia. Sokszor bántott, nem fizikailag, hanem lelkileg. Ahogy azt anyukám mondta, a fizikai fájdalom elmúlik, de a lelki ott marad az emberben. És bennem nagyon sok fájdalom maradt. Nagyon sok apró fájdalom, a szívem minden zugában. Elnyomták az összes boldogságot, élni akarást, azt, hogy előre tudjak haladni az utamon. Rettentően magányos voltam az utóbbi időkben. Ez nem fizikai magány volt, hanem lelki. Nem voltam egyedül, de mégis. Itt benn. Egyedül voltam a lelki fájdalmakkal, a bántó szavakkal és cselekedetekkel. Ők voltak a társaim ebben az időszakban, rettentő rossz társak voltak. És nekem ez nem kellett tovább. Én nem akartam/akarok ezzel együtt élni, a megfeleléssel, azzal, hogy bármit csinálok, az nem jó. Hogy mindig mindenért én legyek a hibás. Szerettem őt, de jó ideje már nem szerettem. Próbálkoztam, de mindig sikerült valami aprósággal lerombolni azt, amit felépítettem magamban. És akkor magamra maradtam, újra egyedül és egyre távolabb tőle. Távolabb, távolabb és még távolabb... Aztán belefáradtam. belefáradtam, hogy folyton az árral szemben ússzak. Erről egy mondat jut eszembe, azt hiszem ez írja le a legjobban, hogyan is éreztem: "I'm sick and tired of always being sick and tired".
Úgy éreztem, egyre jobban tönkremegyek itt legbelül, már minden erőmet felemésztette ez a harc. Ez az örök szélmalomharc. Ennek el kellett jönnie, hiszen senki nem marad örökre gondtalan egyetemista. Egyedül maradtam apró porszemként a nagyvilágban, a munkakeresés, a lakásfenntartás és egyéb "felnőttdolgok" világában. És nem volt társam, aki segítsen, aki fogja a kezem. Én sem tudhattam előre, hogy milyen lesz, hiszen sosem voltam még ilyen helyzetben! Rohadtul nem volt egyszerű, nem volt könnyű, és eközben mindenért én voltam a hibás! Nem tudtam magam sem, hogy mit kezdjek az életemmel, amiben nincsen társam, hogyan és merre induljak el. Most szó sincs arról, hogy sajnáltassam magam, csak ki kell írnom magamból ezt az egészet. Szívből kívánom neki, hogy ha csak feleennyire lesz nehéz neki kilépni a nagybetűs Életbe, akkor sikerrel vegye az akadályokat. Mert nem az egyetem a nagybetűs Élet, hanem ami utána jön, erre döbbentem rá az utóbbi időkben. Erről nem ő tehet, nem is hibáztatom emiatt. De amikor már olyanokat vágott a fejemhez, hogy neki van elég gondja és nem akar még az enyémekkel is foglalkozni, akkor tudtam. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem hiányzik ez a bánásmód, ez a hozzáállás. A negatív hozzáállás, amely mindent körbelengett. Talán könnyebb lesz így, hogy nem tart vissza senki. Most időre van szükségem, egyedül, hogy végiggondolhassam az életemet, hogy mit szeretnék kezdeni magammal. Mert ez az állapot egyszerűen felemésztett már, és most egy kis rehabra van szükségem. Mert többek között hetek óta nem tudtam aludni, óránként felriadtam éjjel. Érdekes, de elmúlt.
Sajnálom.
