Várom már, hogy ne így legyen, ahogy most van. Várom már azt, amikor csak ketten leszünk, ketten lakunk. Ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem el a lakótársakat, akármennyire szeretem őket. Nehezem viselem el, ha nincs elmosogatva, ha tele van hajjal a lefolyó, ha valaki 40 percet ül a wc-n, mikor hajnalban tusolni szeretnék és csak annyit kér, hogy hadd szaladjon el pisilni. Elegem van abból, hogy két nap alatt elfogy egy 8 tekercses wc-papír, amit szinte mindig én/mi veszek/veszünk.
Szeretnék végre egy kis kuckót, ahol nem zavar senki, ahol minden a helyén van úgy, ahogy én azt letettem. Ahol nem kell kerülgetni egymást. Aminek bármelyik pontján bármikor azt csinálok, amit akarok. Ahol nem kell 40 ezer Ft-os gázszámlákat fizetni azért, mert valaki felkapcsolva hagyta a cserépkályhát és aztán elment otthonról és feleslegesen fűtött.
Szeretnék egy egészséges felnőtt életet élni, amiben van egy szerető párom (✓), van munkám (---), egy kis kuckóm (---) és biztonságban érzem magam lelkileg, fizikailag és nem mellesleg anyagilag.
De jelenleg sajnos nem ilyen rózsás a helyzet, a munkanélküliség derékba törte a terveket, miszerint nyáron egy kis lakásba költözünk a Tomival. Ő dolgozik, rengeteget. Én most itthon vegetálok, van némi munkám, nem sok pénzért, de ez is több, mint a semmi. Viszont ebben a jelenlegi felállásban őrültség és lehetetlen vállalkozás (lenne) önálló életet kezdeni.
Amúgy meg, ezekbe belegondolva eszembe jut, hogy régen mennyire társasági ember voltam (félreértés ne essék, most is) abból a szempontból, hogy szerettem a koliban lakni, szerettem, ha mindig emberek vesznek körül, nyüzsi van. Most meg... Látszik, hogy öregszem, mert mindezt egyre nehezebben viselem el. Szeretem ha átjönnek a többiek vagy elmegyünk valahova meginni valamit, de képtelen lennék már úgy élni, hogy mindennap van valami. Látszik, hogy mennyire más, amikor valaki a semmiért kap pénzt (diákhitel, szoctám stb. - nekem is volt) vagy keményen megdolgozik érte. Akkor valahogy már nem olyan jó érzés 500 Ft-ot kiadni egy sörre, ha az ember tudja, hogy a számlák meg otthon várják őt a polcon...
