Találkoztunk és beszéltünk. Nem tudom, ez mennyire jó "ötlet". Igaz, furcsa ez az egész, mármint ez az állapot, hogy nem vagyunk együtt, sokszor eszembe is jut, de valahogy így könnyebbnek érzem magam. Tudom, hogy neki rosszul esnek e szavak, amiket leírok, de én így érzem. Nehéz lehet, biztosan az, fordított esetben nekem is az lenne.
Tegnap este rettenetesen viselkedett, írogatott, hívogatott. Mert odavolt inni. Tudom, hogy olyan állapotban nehezebben viseli az ember a magányt, a kudarcot, de kontrollálnia kellene ezeket, mert engem nagyon zavart ez az egész és nagyon haragudtam rá.
Olyan érzésem van, mintha készülne valamire. Valami olyanra, hogy egyszer csak betoppan, nesze, itt van, drága volt, de tőled nem sajnálom dologgal. Mint legutóbb a színházjeggyel. Én egyszerűen nem tudom kezelni az ilyen helyzetet, mert ha elfogadom, akkor elbízza magát, ha nem akkor meg megsértődik. Én nem szeretnék ilyenbe belemenni, semmibe, remélem nem készül semmire.
Tudom, hogy ez tényleg rossz, mert hát a szakítás sosem könnyű és sosem kellemes, de el kell(ene) fogadnia a döntésemet, tiszteletben tartani azt - mert ezzel, hogy gyakorlatilag tegnap este is "zaklatott" - nem ér el semmit. És nem is tud már elérni. Sajnálom, ez van. Én kiléptem és most próbálok továbblépni. Úgy meg egyáltalán nem könnyíti meg sem a saját helyzetét, sem az enyémet, hogy ilyeneket csinál. Megmondta, hogy harcolni fog értem, meg nem akar elveszíteni, de én nem szeretném, hogy harcoljon értem. Mert ez már sosem lenne olyan, mint anno. Olyan álmokba meg pláne nem szeretném ringatni, hogy majd egyszer, majd talán pár év múlva, ha már másképp vélekedünk az életről, a dolgainkról és egyáltalán magunkról, akkor újra megpróbáljuk. Velem ezt megtették már, és évekig vártam, természetesen a semmire. Szóval, ez csak üres beszéd, ilyen szerintem a való életben nem történhet senkivel. Az persze megtörténhet, hogy valakik újra összejönnek évek múltán, de úgy ez nem működhet, hogy az egyik vár a másikra és közben szépen lassan tönkremegy benne. Mert az nem élet. Várni egy olyanra, ami sosem következik be, az nem élet. Az csak várakozás. A semmire. És közben meg folyamatosan kudarcok és pofonok érik az embert, mert elfelejt élni és csak a várakozásnak adja át magát. Egy szó, mint száz, nem szeretném, hogy ő ilyen helyzetbe kerüljön, hiszen én csak a legjobbakat kívánhatom neki, eszem ágában sincs bántani őt, még ha így is érzi ezt most.
Itt a tavasz is (végre). Olyan szép idő van! Talán feltöltődöm egy kicsit.
