Hmmm.. Elég régen írtam, pedig lenne mit. Hosszú volt ez a hét, sok-sok fincsi zh-val megfűszerezve... Valahol ott hagyatm abba legutóbb, hogy szülinap. Naszóval a csütörtök elég jóra sikeredett, családiasra, de pont ezért volt jó, mert akik itt voltak, azokat ismerem és csak miattam jöttek :D Öregesen indult az este, azt hittem nem is fog elfogyni az a 11 sör a hűtőből, meg a borok, de szerencsére nem lett igazam. Kaptam ajándékokat is (sikerült 5 pár fülbevalót begyűjtenem), de aminek mondhatni a legjobban örültem, kaptam Mátétól egy csokor virágot. Orchideát. Már olyan régen nem kaptam virágot senkitől (pláne nem fiútól, pláne nem a szülinapomra - arra mikulásvirág dukál)! Annyira örültem neki! És még mindig megvan, itt van az asztalon.
Másnap jöttek mamáék, hoztak kaját, meg természetesen az elmaradhatatlan mikivirágot :) Majd este nem sok kedvvel, de nekikezdtem készülődni a közös szülinapozásra. Egyáltalán nem volt se kedvem, se hangulatom, se semmim elmenni. De aztán elmentem, és végül jól éreztem magam... Igaz, tavaly jobb volt.
Szombaton (a születésem napján) sikerült délután negyed négykor felkelnem. Ezaz, jellemző, azt a napot ami csak egyszer van az évben (sőt, az életben, hiszen nem mindenap leszek 21) átaludtam... 'Gyorsan' összeszedtem magam és kezdtem volna magamba roskadni, hogy tényleg egyedül töltöm a szülinapom, mégsem így lett a végén. Találkoztam a Bálinttal, voltam náluk (még házibuli is volt), majd másnap délután 5 körülre haza is keveredtem. Na, ez egy érdekes este volt, hosszú és megint csak azt tudom rá mondani, hogy érdekes. De, jó volt. Nagyon.
Azóta meg csak hajtom az igát, a héten 8 zh volt, jövő héten se lesz sokkal kevesebb. Asszem 5 vagy 6. Juhhéjj, megint egy idegbeteg leszek.
Szerda este kibuktam. Mátéval szokás szerint megnéztünk egy How I Met Your Mothert, amiben van esküvő meg minden és olyan jó volt. Csak persze belőlem rögtön előjött a fantasztikusan leplezett, de annál nagyobb mértékű magányom. Egy ideje elég határozottan szenvedek ebben a betegségben, és már nagyon unom. Ezen a héten gyakorlatilag nem voltam magamnál. A hülye Máté meg azon poénkodott, hogy szerez nekem férjet, még a tudakozót is felhívta egy házasságközvetítő számáért:) Igazán kedves, hogy így törődik velem, de nekem nem éppen erre van szükségem. Meg nem 'valakire' van szükségem. Ezek természetesen nem nyilvános dolgok, lehet, hogy nagy a pofám, meg sokat beszélek, de vannak dolgok, amiket csak én tudok, én érzek, én tapasztalok és csak bennem vannak. Jószerével ezek jelentik magányom gyökereit ill. alapjait is. De majd egyszer biztos kinövök belőlük, hiszen már 21 vagyok, másfél éve próbálok változtatni magamon, némely dolgokban sikerült is, de még mindig vannak olyanok, amik élénken bennem vannak és sehogysem akarank eltűnni. Azt hiszem belül olyan maradtam még ennyi idősen is, mint egy 15 éves tinédzser. Pedig tisztában vagyok vele, hogy már régen nem így működnek az élet dolgai (amik valószínűleg régebben sem így működtek, csak én hittem)...
"Szeretőd és társad más nem is lehet
Csak az, aki ismer és mégis szeretne hozzád érni
Akit nem kell kétszer kérni
Hogy segítsen élni..."
'Folyamatosan' ez jár a fejemben, mostanában megint rátettem magam erre az Ákos flessre. De nem aggódok, okos lány vagyok, megoldom a kis problémáimat. Végülis, egyszer élünk, vannak, akik szeretnék, hogy mások a részei legyenek az egyetlen életüknek, viszont az esetek legtöbbjében ez fordítva nem működik. Én nem akarok elveszett lenni, várni valamire egész életemben, valami olyanra, ami nincs és nem is lesz soha, de boldogít a tudat, hogy legalább van mire várni. Nem szeretném 50-60-70 évesen azt mondani az unokáimnak (ha lesznek), ha megkérdezik, jó volt-e az életem, hogy nem, nem volt jó, mert én nem erre az emberre vártam én nem ezt akartam. Mert hazudni sem lenne szép dolog. De honnan tudhatjuk, hogy kire kell várni? Honnan??? Déjá vu érzésem van, biztos, hogy nem először fejtegetek ilyen kérdéseket. Úgyhogy nem is folytatom, mert úgysem tudom meg rá a választ soha. Ha szerencsém van, akkor talán öregkoromban megtudom és boldogan fogok visszatekinteni az életemre. De ha nem, akkor én is olyan megkeseredett vénasszony leszek, mint sok néni. Ezt nem szeretném, de erre nagyobb az esély. Folyamatosan elszomorít a gondolat... De néha megnyugtat a tudat, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben lévők. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne most az életem, ha nem költöztem volna anno Pécsre? Valamilyen tekintetben biztos jobb lenne, de szerintem inkább rosszabb. Sok mindent megtanultam az alatt a 3 év alatt, amik azt hiszem csak megerősítettek.
"Minden elmúlik egyszer
Rövid az élet
Ha gyorsítva éled,
Hát hosszabbítsd meg egy perccel."
