Kezembe akadt egy könyv (a címét szándékosan nem írom le), amely elgondolkodtatott. Mivel nem egy hosszú mű, egy nap alatt kiolvastam és nem igazán tudom, hogy mit gondoljak. Jó részével egyetértek és szeretném is magamévá tenni, de némelyik része elég távol áll tőlem.
Az biztos, hogy azt a gondolkodásmódot, amit most folytatok, azt nem csinálhatom tovább. Mert minden egyes kudarc, minden egyes csalódás csak egy újabbat hoz maga után... Sokszor azt veszem észre, hogy tiszta negatív vagyok, irigykedek másokra (mostanában még az utcaseprőkre is, mert nekik legalább van munkájuk, nekem még az sincs). Ezt sürgősen be kell fejeznem, mert egyszerűen felemészt ez a sok rossz, és csak még több rosszat szül (felesleges szóváltások, apróbb összeveszések) mindez amiatt, mert én negatív vagyok.
Évek óta küzdök a saját múltam ellen, mégis előjön néha, hiába próbálom elnyomni magamban. Az is én vagyok, így sosem fog kiveszni belőlem, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon rajtam.
Célokat kell kitűznöm, úgy gondolom, hogy a Nagy Cél már nagyjából körvonalazódott bennem. Tudom, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megvalósulni, de ha csak mindennap egy kcisit hozzáteszek, ha minden nap csak egy perre eszembe jut és elképzelem magam ebben a Célban, akkor összejöhet, sőt össze is fog jönni.
Mostanság egyébként egyre többet foglalkoztatott az, hogy nincsenek véletlenek. Gondolom azzal mindenki tisztában van, hogy nem hiszek Istenben, semmilyen vallási dologban, és lehet, hogy ezért megköveznek, vagy Szilviék júniusi esküvőjén rám zuhan a templom, de egyáltalán nem fogadom el semmilyen formában a vallási tanításokat. Abban hiszek, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, abban, hogy - és erre akartam kilyukadni - véletlenek nincsenek. Semmi sem történik csak úgy, ok nélkül. Egyszerűen mindennek oka van, legyen szó szerencséről, szerelemről, munkáról, egészségről... Hiszem, hogy megvolt annak az oka, hogy amikor Viktorral szétmentünk egy csapásra elmúltak az egészségügyi problémáim, hiszek abban, hogy nem véletlen, hogy a küldetésem az Ikeában véget ért a tavalyi év végén. Hiszek abban, hogy ha az ember boldog, bármit megtehet az életben, a saját keretei között mindenképp. De ahhoz, hogy az ember boldog legyen, nem kell sokat tenni. Aki azt mondja, hogy sokat kell tenni érte, az valamit rosszul csinál. Mert az ember nem csak a pénztől vagy bármilyen más anyagi javaktól lehet boldog. Annak ellenére, hogy nem szeretem a havat, mégis boldogsággal tölt el kinézni az ablakon és csak bámulni a hóesést. Apró dolgok tesznek boldoggá és így valahogy az életem egész összképe boldognak tűnik. És nem csak tűnik, hanem az is. Ősszel szárnyaltam, most nem. Egyik jó dolog jött a másik után, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Biztosan oka van annak, és jó oka, hogy ennek vége szakadt az év végén. De minden vég valami új kezdetét jelenti, egy új kihívásét. Mert milyen is lenne az élet, ha ugyanabban a mederben folydogálna végigkísérve egész életünket? Unalmas, egyhangú.
Sokáig nem voltam hajlandó egyébként elfogadni azt a tényt, hogy a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk. Mindig azt reméltem, hogy valaki megoldja helyettem a problémáimat, de nem. Ez csak mese. És amikor csalódás ért (akár emiatt, akár más miatt), mindig másokat hibáztattam (leginkább a felmenőimet és a gyerekkoromat), ami nem valami szép dolog...
Igen, mostanában sok időm van filozofálgatni, hiszen továbbra is itthon vagyok, keresve, kutatva a lehetőségeket. És szeretném hinni, hogy annak is megvan az oka, hogy ezen a nagyra nőtt interneten nincs egy normális munkalehetőség sem...
"Sokan nem merjük igazán akarni, amit akarunk, mert nem tudjuk, hogyan válhatna valóra."
