szivecskésöngyújtó

van egy új kajás blogom: sajtostejfol.blogspot.hu

Túlreagáltam a dolgokat és most pár nap elteltével, ahogy leült ez az egész dolog, úgy megnyugodtam. Úgy érzem, minden visszakerült a régi mederbe és így jó. Nagyon jó. Most csak nyugalom van és boldogság.

Az előző bejegyzésem nem várt lavinát indított el bennem. Tulajdonképpen arról van szó - nem is tudom, hogyan írjam le -, hogy mostanában nagyon sokat gondolkoztam (tudom, nem kellene, de hát nagyon ráérek sajnos). Többek között onnan indult el a dolog, hogy a múltkor elmentünk a Zsófival meg a Petrával egy kis csajos estére, ilyen is régen volt már, nem is emlékszem. Ilyenkor azért ki szoktuk beszélni a lelki bajainkat... Több szem többet lát alapon. Szóba került a Tomi is, az összes félelmemmel együtt, ami vele kapcsolatos. Többek között előjött az sz-betűs szó kimondatlansága. Nem tudom, engem ez valahogyan megnyugtatna. Meg azért ismerem annyira a Tomit, hogy ő nem igazán a szavak embere. pont emiatt is félek tőle néha. Sosem mond semmit. Sokszor úgy érzem, hogy hiába élünk együtt, hiába tudok róla annyi mindent, de valahogy mégsem. Valahogyan mindig az az érzésem, hogy van valami. És ezért is aggódtam, aggódom. Tele vagyok (valószínűleg felesleges) félelmekkel, de hogy minek???
Minden esetre úgy alakult, hogy kettőnk között is szóba került ez az egész dolog, elmondtam neki hasonlóan mindezt. Ő meg csak rám nézett, és azt mondta, szerinte ez nem olyan fontos dolog, meg amúgy is, nem az a lényeg, mit mond az ember, hanem az, amit cselekszik. Meg ne féljek, meg felesleges aggódnom, mert hát velem tervez és ez szerinte minden "ilyennél" többet jelent. Vagy valami ilyesmi... Hát, akkor kérem szépen, most mitévő legyek? Most akkor hányadán is állunk? :)

Utálom, ha hülyeségeket beszélek és olyan dolgok miatt aggódok, amik miatt nem is kellene. És utálom magam, amikor ilyenek miatt kényelmetlen helyzetbe hozom magam. És másokat is, akár. Legszívesebben kitörölném az ilyeneket a történelemből... 

Na mindegy, ezt is túlélem. 

Kezembe akadt egy könyv (a címét szándékosan nem írom le), amely elgondolkodtatott. Mivel nem egy hosszú mű, egy nap alatt kiolvastam és nem igazán tudom, hogy mit gondoljak. Jó részével egyetértek és szeretném is magamévá tenni, de némelyik része elég távol áll tőlem.
Az biztos, hogy azt a gondolkodásmódot, amit most folytatok, azt nem csinálhatom tovább. Mert minden egyes kudarc, minden egyes csalódás csak egy újabbat hoz maga után... Sokszor azt veszem észre, hogy tiszta negatív vagyok, irigykedek másokra (mostanában még az utcaseprőkre is, mert nekik legalább van munkájuk, nekem még az sincs). Ezt sürgősen be kell fejeznem, mert egyszerűen felemészt ez a sok rossz, és csak még több rosszat szül (felesleges szóváltások, apróbb összeveszések) mindez amiatt, mert én negatív vagyok.
Évek óta küzdök a saját múltam ellen, mégis előjön néha, hiába próbálom elnyomni magamban. Az is én vagyok, így sosem fog kiveszni belőlem, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon rajtam.
Célokat kell kitűznöm, úgy gondolom, hogy a Nagy Cél már nagyjából körvonalazódott bennem. Tudom, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megvalósulni, de ha csak mindennap egy kcisit hozzáteszek, ha minden nap csak egy perre eszembe jut és elképzelem magam ebben a Célban, akkor összejöhet, sőt össze is fog jönni.
Mostanság egyébként egyre többet foglalkoztatott az, hogy nincsenek véletlenek. Gondolom azzal mindenki tisztában van, hogy nem hiszek Istenben, semmilyen vallási dologban, és lehet, hogy ezért megköveznek, vagy Szilviék júniusi esküvőjén rám zuhan a templom, de egyáltalán nem fogadom el semmilyen formában a vallási tanításokat. Abban hiszek, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, abban, hogy - és erre akartam kilyukadni - véletlenek nincsenek. Semmi sem történik csak úgy, ok nélkül. Egyszerűen mindennek oka van, legyen szó szerencséről, szerelemről, munkáról, egészségről... Hiszem, hogy megvolt annak az oka, hogy amikor Viktorral szétmentünk egy csapásra elmúltak az egészségügyi problémáim, hiszek abban, hogy nem véletlen, hogy a küldetésem az Ikeában véget ért a tavalyi év végén. Hiszek abban, hogy ha az ember boldog, bármit megtehet az életben, a saját keretei között mindenképp. De ahhoz, hogy az ember boldog legyen, nem kell sokat tenni. Aki azt mondja, hogy sokat kell tenni érte, az valamit rosszul csinál. Mert az ember nem csak a pénztől vagy bármilyen más anyagi javaktól lehet boldog. Annak ellenére, hogy nem szeretem a havat, mégis boldogsággal tölt el kinézni az ablakon és csak bámulni a hóesést. Apró dolgok tesznek boldoggá és így valahogy az életem egész összképe boldognak tűnik. És nem csak tűnik, hanem az is. Ősszel szárnyaltam, most nem. Egyik jó dolog jött a másik után, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Biztosan oka van annak, és jó oka, hogy ennek vége szakadt az év végén. De minden vég valami új kezdetét jelenti, egy új kihívásét. Mert milyen is lenne az élet, ha ugyanabban a mederben folydogálna végigkísérve egész életünket? Unalmas, egyhangú.
Sokáig nem voltam hajlandó egyébként elfogadni azt a tényt, hogy a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk. Mindig azt reméltem, hogy valaki megoldja helyettem a problémáimat, de nem. Ez csak mese. És amikor csalódás ért (akár emiatt, akár más miatt), mindig másokat hibáztattam (leginkább a felmenőimet és a gyerekkoromat), ami nem valami szép dolog...
Igen, mostanában sok időm van filozofálgatni, hiszen továbbra is itthon vagyok, keresve, kutatva a lehetőségeket. És szeretném hinni, hogy annak is megvan az oka, hogy ezen a nagyra nőtt interneten nincs egy normális munkalehetőség sem...

"Sokan nem merjük igazán akarni, amit akarunk, mert nem tudjuk, hogyan válhatna valóra."