Hol is kezdjem? Mivel kezdjem? Azzal, hogy mindennek oka van? Azzal, hogy el vagyok keseredve? Azzal, hogy soha semmi nem úgy megy, ahogy én szeretném? Vajon ezzel mit szán nekem a sors? Mit???? Mostanában azt gondoltam, hogy elértem a gödör alját, de sajos ez a gödör mélyebb, mint én gondoltam.
Szép dolog a barátság. De vajon igazi? Honnan tudhatjuk, hogy valaki tényleg a barátunk? Ilyen helyzetben még sohasem voltam. Fordítottban igen, de ilyenben nem. És nem tudom, hogy mit tegyek. Azt hiszem megtettem mindent, hiszen felelősséget vállalok/vállaltam a tetteimért, nem bántam meg semmit. Nehéz egy 4 nap volt ez. És nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy egy nap alatt két embert veszítenek el. Hát, nekem tegnap sikerült. Az egyiket tudatosan, a másikat nem. Sejtettem ám, hogy ez lesz, azért a hosszú évek alatt kitapasztaltam az embereket. Mit írjak? Mi olyat írhatok, amivel nem bántok meg senkit?
Kurvára kivagyok. Kibaszottul. A lelkem millió darabra zúzódott. És tökmindegy. Minden mindegy. Kibaszottul egyedül maradok egész életemben, mert nem tudok senkit szeretni. Egyszer szerettem jobban valakit magamnál, annak sem lett jó vége. Nem akarok egy kibaszott magányos lelki nyomorult lenni, én csak boldog szerettem volna lenni. Próbálom megérteni, elfogadni, tiszteletben tartani. Csak vannak dolgok, amiket nem értek.
Remélem hamar vége lesz ennek az állapotnak, mert 2 napja kb. nem ettem semmit, tegnap éjjel a Zsófi csinált nekem rántottát, ma meg ettem egy szendvicset.
Csak legyen már vége, legyen valahogy!
