Tudom, a régebbi blogomban erről már sokszor szó esett, de lehet, hogy nem véletlen, hogy néhanapján megint előkerül a régi lemez.
Mindenki keresi az igazit, de honnan tudható, hogy éppen pont Őt találtuk meg? Meddig érdemes keresni? Attól még, hogy hozzámegy az ember lánya valakihez, attól igazán boldog lesz? Honnan lehetne azt tudni, hogy tényleg egy egész életre választottunk párt? Valamelyik nap találkoztam Kriszti régi szobatársával, aki nem sokkal (kb 1 évvel - vagy egyidős velem?) idősebb nálam. Ő mesélte, hogy a barátjával 7 (!) éve vannak együtt és nemrég eljegyezte őt a srác. A lány annak idején 14, a fiú 15 éves volt amikor összejöttek. Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem érzik-e úgy, hogy lemaradtak valamiről, megrökönyödött és azt mondta, egyáltalán nem, mert ők nagyon szeretik egymást és nem tudnák elképzelni az életüket mással... Ez olyan furcsa... Most eszembe jutnak a saját nagyszüleim...:
Ha lehet ilyet mondani, nekem ők a példaképeim, nagyon szeretném úgy leélni az életemet, ahogyan ők (ez a kép az 50. házassági évfordulójukon készült tavaly...), szerelemben, szeretetben, békében... De sajnos egyre jobban azt látom, hogy ez mára kihalt. Egy nő nem gondolkodhat huszonegypár évesen arról, hogy csak a férjének akar élni, meg a szerelemnek. Persze, ha valaki szerencsés, annak összejöhet, ha bírja a tanulás, munka mellett... De régen nem azok az idők járnak, amikor egy nőnek tényleg csak a család az elsődleges feladata. Na, ez nem is baj, hiszen én ennek csak 'örülök'. De ezt a férfiak is érzékelik, még huszonévesen is csak a kalandozásokra gondolnak... Én nem értem, ha egy lány esetleg benne lenne, vagy akármi, szóval 'létrehozna' egy párkapcsolatot egy fiúval, akkor annak miért kell rögtön azt hinnie, hogy az illető leányzó férjet keres magának? Én elhiszem (egyre inkább), hogy a huszonéves fiúk csak a kalandokat keresik, ki akarják élni magukat... Amivel persze nem is lenne semmi gond, ha sorozatban nem éppen elém állnának ilyesfajta kifogásokkal. Mert amíg nem velem teszik,addig nem zavar :)
Néha elgondolkodom azon, hogy engem ki akar majd egyszer feleségül venni... Na nem mintha most férjet keresnék magamnak, mert ehhez éretlen vagyok még szerintem, de akkor is. Vajon milyen lesz az illető? Vajon hogyan fogom megismerni? Vagy talán már ismerem? Egyálatlán hogyan lesz a lánykérés? Annyira előttem van a kép, egy homályos kinézetú fiú áll velem szemben és megkéri a kezem... Én meg meglepődöm, talán meg is ijedek... Viszont a válasz nincs meg, arról nincs elképzelésem mit mondhatnék erre. Igent valószínúleg félve mondanék, félve attól, hogy mi van ha...? Nemet meg nem mernék kijelenteni, mert biztos nem szeretném megbántani a homályosa arcú fiatalembert. Egyszóval: fogalmam sincs, hogy mit mondanék. Sosem voltam az a romantikus típus, az a legyen-egy-férjem-házam-gyerekeim-aztán-heppi-minden fajta, de biztosan másoknak is előjön néha az ilyen 'agymenés'. :) Főleg olyankor, ha 'magányosnak' érzik magukat... Mert mégis csak, itt vagyok egy hónapon belül 21 és jelenleg semmiféle kilátásaim nincsenek. Ismerek nem egy embert, akinek már megvan az elkötelezett szíve választottja (neadjisten gyerek is - és tényleg van ilyen), akiknek gyakorlatilag már nem kell ilyeneken agyalniuk, mert esetleg szerencséjük volt vagy csak simán így hozta a sors. Azt hiszem nem vagyok elkésve semmivel ebben a mai, rohanó világban, azt sem hiszem, hogy vénlányként fogok meghalni, mert biztos lesz olyan ember, aki értékelni fog engem annyira, hogy le akarja velem élni majd az egész életét (ahogyan a nagyszüleim is tették/teszik). Vajon más is az eslő szerelemmel társítja az egész házzaságosdit? Remélem igen, és nem csak én vagyok ilyen 'defektes' :) Jelen pillanatban két ember van, akivel le tudnám élni az életem, mindekettő teljesen más okból, amit nem is ragoznék tovább. Tessék: 21 évesen kettő. Akkor ha azt vesszük, hogy 17 évesen kezdtem komolyan venni az életem, meg a párkapcsolataim, akkor az 4 év alatt kettő, tehát két évente egy. Van két évem, hogy megtaláljam a harmadik potenciális jelöltet :)
Arról meg nem én tehetek, ha nem 'vesznek észre'... Itt egyáltalán nem egoizmusról van szó, egyszerúen vannak olyan emberek, akik 'vakon szeretnek' élni... És nem veszik észre a körülöttük lévő, magukat adó esélyeket és boldogságot. Sajnálom az ilyen embereket, azokat meg főleg, akik mások miatt teszik ezt (vegyük példának azokat, akik legmélyen belül magányosak, de a külsőségeknek meg 'kell' felelniük, vagy azokat, akik csak holmi saját önmegtartóztatás vagy egy hülye megfogadás miatt nem akarnak 'megkomolyodni'). Nekem is volt ilyen, egy évvel ezelőtt, de azt hiszem én megadtam a lehetőséget, az már más tészta, hogy elrontottam, de legalább 'megbűnhődtem' azzal, hogy mélységesen megbántam az egészet és ha visszacsinálhattam volna, akkor másképp vislekedtem volna. Épp ezért gondolom azt, hogy ha valami belülrő, szívből 'késztet', annak hinni kell, mert néha tényleg előfordulnak olyan dolgok, amiket a szív és az ész máshogyan, esetünkben teljesen ellekezően diktál. Ilyen esetekben jobb a szívre hallgatni, mert ha esetleg bánat is lesz a vége, az ész mindig meg tudja nyugtatni a szivet, fordítva viszont nem igaz. Ez mindig attól függ. Ha a szív dominál, akkor ott az észnek esélys sincs, viszont ha a szívet bántották meg, még mindig ott van a 'jóságos' ész, aki mindent helyrehoz és megnyugtat. Fiatalság - bolondság, tartja a mondás, amivel teljesen egyetértek, mert nem hiszem,hogy huszonévesen mindenben az eszemmel kéne gondolkodnom...
"Nem suttogom elkántálom
Megkóstolom megkínálom
Keveredek belehabarodom
Belefeledkezem vele utazom
Felismerem feltüzelem
Megszállom megbabonázom
Megbabonáztatom magam magam adom
Megadom megadom neki megadom magam..."
