Érdekes gondolatok vetődtek fel bennem a Vicky Cristina Barcelona c. film nézése közben. Általában nem szeretem Woody Allent, sem a filmjeit, de azt hiszem, egyelőre ez az egy filmje kivételt képez. Sosem gondoltam, hogy túl épeszű egy ember, de meg kell hagyni, ez a film jó lett. Érdekes a sztorija, lehet, hogy nem túl eredeti, nem tudom, nem vagyok egy nagy filmrajongó - szóval biztos csináltak már ezelőtt hasonló sztorijú filmet...
A lényeg, hogy elgondolkodtam rajta. Vajon van abban igazság, hogy csak a beteljesületlen szerelem lehet kielégítő vagy éppen boldog? Biztos van benne, hiszen így nem érhet csalódás, bánat vagy miegymás. Vajon kinek mit szán a sors? Nekem nagyon tetszett az az 'életfelfogás' a filmben, hogy "nem tudja mit akar, csak azt, amit biztosan nem akar". Na, ezt eléggé magaménak tudom vallani, valami hasonlóan vagyok én is, csak nekem még nem sikerült ezt megfogalmaznom. De így megfogalmazta helyettem Woody, így a távolból is köszönöm neki :) Mert mi is a szituáció? Itt van két fiatal lány, az egyik éppen a szakdolgozatát írja, el van jegyezve, látszólag kiegyensúlyozott, boldog. És ott van a másik, aki nem tudja mit akar az élettől, sok mindent próbált, de semmivel nem volt elégedett - és lám, ő is boldognak tűnik. Na most akkor el lehet dönteni, hogy melyik a jobb? Követni a társadalmi konvenciókat, iskola-házasság-gyerekek vagy addig kipróbálni dolgokat, amíg fiatalok vagyunk? És ki jár jobban a végén? Egy boldogtalan házasság boldog(?) tulajdonosa, vagy az, aki egyedülálló, de legalább elmondhatja, hogy megpróbálta. Azt hiszem, én inkább a másodikkal szeretnék azonosulni. Mert olyan valószerűtlen lenne a dolog, hogy 21 évesen eljegyezzenek, és most el kelljen döntenem, mit fogok a hátralévő 50-60 évben csinálni. Sosem tudtam megérteni azokat a lányokat, akik ilyen fiatalon a házasságot tervezik. Persze, biztos, ha mellettem is lenne olyan valaki, akit nagyon szeretek és el tudnám vele képzelni az életem, én sem mondanék neki nemet, de ez a helyzet nem állhat elő azt hiszem, mert alapból nem sodor össze olyannal az élet, akinek ilyen szándékai vannak és ilyen szemlélete :D Úgyhogy nem félek ilyentől :) Ergo, nem is keseredem el, nem fogok férjet keresni magamnak, csak mert tesóm azt mondta, hogy még egyetemen szedjek össze valami férjjelöltet, mert utána már késő lesz... Lehet, hogy van igazság a dologban, de nem hinném, hogy ennyire vészes a helyzetem.
Azt hiszem, némiképp magabiztos is vagyok, igaz, az utóbbi fél évben (vagy többen) nem igazán lett keletje a dolognak. De meg kell hagyni, még mindig nem gondolom, hogy rossz csaj lennék, csak a fiúkkal van a baj, hogy nem értékelik (vagy nem is akarják értékelni) :) Legalább elmondhatom magamról, hogy én megpróbálom... Az már más kérdés, hogy mindenhez két ember kell. Nem erőszak a disznótor, ha nem, hát nem. Nem tudják miről maradnak le :P Nem tudom miért, de olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam - régen volt ilyen. Lehet a tavasz az oka? Hogy jön a jóidő? Holnaptól nyári időszámítás? Átmentem ma a tescóba, némi eleségért és amikor kiléptem a koli ajtaján, megcsapott a jóidő illata... Már két napja nem voltam kinn az utcán kb., szóval ezt most tök jó volt. Igaz, ez tipikusan az esti andalgós séták illata, de én mégsem éreztem magam szarul - te jó ég, mi van velem? Fura ez a komfortos érzés. Lehet, hogy már elegem van a folyamatos önsajnálkozásból és nyavalygásból? Remélem jó ideig kitart ez a felfogás... Mert ez így kellemes és jó. Jó a tudat, hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok és akik fontosak nekem, és tudom, hogy ez eddig is így volt, csak akkor annyira el voltam magammal foglalva, hogy észre sem vettem (vagy nem is akartam észrevenni). Ami egy oltári nagy parasztság, de ez van, mindig is önző voltam (valamennyire). És nagyon ég a pofám emiatt, hogy olyanokat bántottam meg vagy szartam a fejükre, akik nem érdemelték meg. Igyekszem ezt szem előtt tartani a jövőben és nem tenni többet ilyet. Az ilyesfajta viselkedést majd azoknak tartogatom, akik valóban megérdemlik, mert tényleg megbántottak vagy egyáltalán, a vislekedésük megkívánja. Ha ők is úgy, akkor én is úgy. Ennyi, attól még nem fogok vérben forgó szemekkel támadni senkire... Á de nem mérgezem az elmémet ilyesfajta piszkos gondolatokkal, élvezem inkább, hogy most valamilyen okból kifolyólag, de 'boldog' vagyok :) Nekem is lehet néha, na :)
Aztán, hogy hogyan alakulnak a dolgaim, nem tudom, de most nem is félek, nem hiszem, hogy vénlányként fogok meghalni (ahogy a drága Vikim is mondta, ha mégis így lenne, ő jönne egy üveg borral, és nem lenne semmi probléma). Belefáradtam én már ebbe az állandó problémázásba és aggódásba... Fiatal vagyok még ehhez, majd ha megöregszem, akkor problémázok a politikán, meg a nyugdíjcsökkentésen. Rájöttem, hogy baromira le tudja szívni az ember erejét az állandó siránkozás. Ez amúgy annyira abszurd, most itt papolok, hogy mennyire gáz ez az egész, pedig ugyanezt csinálom/csináltam folyamatosan... És közel sem biztos, hogy egy szempillantás alatt vége szakadna... Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De azért bizakodom, hogy most tényleg megváltozik valami.
Legyen így, ámen.
