"Az ajtók azért voltak zárva, mert soha nem értettem meg, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki kinyithatja őket." (Paulo Coelho)
Furcsa érzés kering bennem. Olyan könnyed, lágy és mégis eszeveszett. Megmagyarázni nem tudnám, minek is, elég, ha csak én értem. Azt hiszem, jól haladok az év eleji fogadalmammal. Sőt, ha szabad ezt mondani, még a körülmények is segítenek, egyszerűen minden „nekem dolgozik”. A vizsgaidőszaknak vége (ezt most nem részletezném, mert semmi értelme nincs jegyekről, meg eredményekről meg hasonlókról írni – perpillanat egyáltalán nem is érdekelnek), lehet, hogy akár emiatt van ez az egész könnyedség. De nem. Én tudom, hogy nem. Más miatt – miatta. A mai nap folyamán kétértékű hírt hallottam róla, azért kétértékűt, mert két, ellentétes érzelem vetődött fel bennem. És igazán megkönnyebbültem, amikor azt láttam jobbnak érezni, amit az eszem súgott és nem azt, amit a szívem. Nem szeretném leírni, hogy mi is volt ez konkrétan, így teljesen elvesztené a „varázsát” a külvilág felé, és a többségnek talán nem is jelentene semmit, de nekem, nekem, aki már 2 és fél éve ennek a hatáskörében élek/éltem, ez valóságos… nem is tudom mi. Nem tudom szavakkal leírni azt, amit most érzek, azt a kimondhatatlan örömöt, boldogságot és megkönnyebbülést. Olyan, de olyan régen vártam egy ilyen történésre. Nehéz, mert nem könnyű, de tudom, h ennél erősebb vagyok, és erősebb az akaratom, ebben az egészben már nem a szívem irányítja az érzelmeimet, hanem az eszem. Az eszem, aki olyan sokáig el volt nyomva. Ha hasonlítanom kéne valamihez, azt mondanám, hogy olyan, mint amikor egy halálos beteggel közlik, hogy meggyógyult. Na, ilyen ez a „hír”. Legalábbis rám ilyen hatással van. Végre. Végre. Végre.
Elkezdhetem azt, amit már régen el kellett volna kezdenem. Felszabadultan. Emlékektől mentesen. Sosem hittem igazán a filozófiai és karma-jellegű dolgokban, de lehet, hogy mégis van benne valami. Mert csak akarni kellett, de komolyan, nem csak mondani, hogy akarom. Akarni kellett, és lám, minden „segíteni” akar. És ez iszonyatosan jó érzés. Sírni tudnék az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
Egy szó: Köszönöm.
