Nem tudom mi lesz így - ez az első gondolatom. Azt hittem egyszerűbb lesz, de nem az. Nem is értem miért gondoltam azt, hogy egy csapásra minden megváltozik.
Sikerült lezáróvizsgáznom (juhéjj!), legalább egy gonddal kevesebb. De mint az lenni szokott, nem hogy egyszerűbb lenne az élet, hanem még nehezebb. Az egyik munkahelyemnek vége, a másikon is leépítések lesznek márciustól (hozzátenném, hogy ebben a hónapban is sikerült eddig 2, azaz kettő napot dolgoznom)... Az meg, hogy még az órabért is lecsökkentették, az meg már mindennek a teteje. Hova fajul ez az ország??? De most komolyan? Egyszerűen sírni tudnék.
Most éppen munkát keresek. Rettenetesen nehéz. Egy diplomával és két nyelvvizsgával sem találok. Semmilyet, semmi normálisat. El lehetne menni házalni, meg eladni minden szart a családomnak, barátaimnak, de egyszerűen ilyenhez nincs gyomrom. Egyszerűen nem értem, ha itt nem találok munkát, akkor hol? Annyira kilátástalan az egész, ez az egész élet, hogy nem jutok egyről a kettőre. És akkor még Ő is baszogat egyfolyátban, mert persze megint minden ugyanolyan, mint régen volt, mint amikor kértem, hogy legyen vége. Rettenetesen rosszul esik a hozzáállása, az, hogy úgy gondolja, hogy én - miközben ő az egyetemen rohad - nem csinálok semmit, csak lógatom a lábam egész nap. Pedig, nem. Egész nap munkát keresek, küldözgetem szorgalmasan az önéletrajzokat és motivációs leveleket. De hiába, még csak vissza sem jeleznek. Semmi. De most komolyan? Sajnálja ezt tőlem? Mit sajnál? Én is végigrohadtam négy évet az egyetemen. Úgy állítja be, mintha én nem jártam volna. De jártam. Azt hogy minek, azt mondjuk magam sem tudom. Mert ezek szerint semmi értelme nem volt.
4 napja nem találkoztunk. Persze, a bérlet hiánya jó kifogás, de én tudom/tudtam, hogy van valami más baja is. Persze, hogy van/volt. Megint én. Megint én. Mindig én. Mindig én vagyok a hibás, ha valami baja van velem. Ha egyáltalán valami összezördülés van. Én nem éreztem ezt, hogy most ez lenne, jó, megvannak a gondjaink, de könyörgöm. Kinek nincsenek a mai világban? Komolyan, néha azt hiszem, hogy ő egy álomvilágban él. Ahol mindenki boldog, ahol nem kell letenni semmit az asztalra, de megvan a suli, ahol csettinteni kell és megvan a munka. Pedig ez kurvára nem így van.
És akkor nem érti, hogy milrt van rossz kedvem, meg miért vagyok ideges. Miért ne lennék? Örüljek annak, hogy nem tudom miből fogom kifizetni az albérletet a jövő hónapban? Vagy azután? Mi a fasznak kéne örülnöm? Érdekes, a lakótársaimnak egy rossz szavuk nincs, mert nem szomorkodom, nem vagyok idegbeteg. Csak Viktor hozza ki ezt belőlem, azzal, hogy telefonál, lemondja a találkozót, aztán megkérdezi, hogy mi van velem, elmesélem és nekem ugrik. Nyilván felkúrja az agyam. Állandóan csak baszogat. Mintha én tehetnék mindenről, hogy neki sok a házija, hogy fáradt. Na meg ez, hogy fáradt!!! Ő vágta hónapokig a fejemhez, hogy miért vagyok fáradt??? Bassza meg, én a hét minden egyes kibaszott napján dolgoztam! Neki meg csak 5 nap! És csak be kell mennie! És én nem értem meg, hogy ő miért fáradt? Hát ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Néha olyan jó lenne felvenni diktafonnal, amiket mond, mert esküszöm leültetném mellé, hogy akkor hallgassa szépen végig, hogy most mit mond és régebben mit mondott. Mert én elhiszem, hogy fárasztó a suli, nem kell bemutatni. De erről nem én tehetek, nem engem kell leordítani miatta, meg a fejemhez vágni az összes sérelmét, amihez nincs is közöm.
Áh, nem is tudom mit csináljak. Egyszerűen annyira kilátástalan az életem, hogy legszívesebben elhúznék innen a picsába, jó messzire. Vagy nem tudom. Kinyírnám magam. Na jó, azt azért nem, de már annyira elegem van mindenből, ebből az egész nyomorult helyzetből, a kilátástalanságból, a munkanélküliségből, a pénztelenségből... Mindenből. Nagyon. És abból, hogy nem támogatást kapok attól, akitől kéne, hanem annyit, hogy még jobban a földbe tipor.
