szivecskésöngyújtó

Eltelt egy hónap. Olyan furcsa, sokkal kevesebbnek tűnik. Hogy repül az idő! És hogy mi van most? Magam sem tudom. Sokszor találkozunk, néha úgy érzem, többször is, mint az egészséges lenne. Máshogy állok a dolgokhoz, ahhoz, hogy kivel mi történik. Úgy érzem, kezdem végre igazán reálisan látni az elmúlt két évet, a kimondott vagy éppen kimondatlan szavakat. A hozzáállást, az elképzelést a világról. Most is vannak bántó szavak, veszekedések. Ilyenkor elgondolkozom rajta, hogy minek is találkozni? De aztán rájövök, hogy mind a kettőnkben vannak tüskék, amiket szívesen rázúdítanánk a másikra. Mert legbelül továbbra is úgy érezzük, hogy megbántotta az egyik a másikat. Péntek este egy kedves ismerősünk születésnapjára voltunk hivatalosak. Persze, összevesztünk, amíg vártuk a villamost. Nem ez volt az első veszekedés, csak egyszerűen még mindig nem tudom megérteni, hogy ennyi idő után mi újat lehet még a másik fejéhez vágni? Semmit. Ugyanazok a szavak, ugyanazok a témák. Én úgy érzem, már túl van pörögve ez az egész.
Furcsa dolog az egyedüllét. Most meg pláne, hogy itt ülök a lakásban full egyedül, nincs kihez szóljak. De jól esik valahol. Lenne dolgom, mert mosogatnom kéne, meg egy kicsit rendet rakni, de egyáltalán nem visz rá a lélek. Nem arról van szó, hogy lusta lennék, csak az utóbbi 3 napot kb. végigpörögtem és most jól esik az ejtőzés. Nem hiányzik senki, semmi mellém. Sokszor mesél arról, hogy így meg úgy csajozik. Egyik szemem mosolyog, mert örülök neki, hogy próbálkozik. Másik szemem viszont szomorú, mert azért akármi is volt, mégiscsak két évig együtt voltunk. Nem irigység, amit érzek, nem erről van szó, csak egyszerűen furcsa megszokni ezt a helyzetet. Azt hiszem addig, amíg csak meséli, addig nem lesz baj. Ha össze is jön valakivel... Akkor meg örülni fogok, de azért biztos rossz lesz. Mert a veszekedésektől eltekintve szeretek vele találkozni, beszélgetni - hozzátenném, hogy most, hogy nem lenne "kötelező", úgy érzem sokkal befogadóbb és érdeklődőbb vagyok. De ha lesz valaki, akkor én már nem kellek, beszélgetni vagy barátkozni sem. Ezt el kell fogadni, nincs mese, hiszen bármikor bekövetkezhet. Nem attól félek, hogy elveszítem őt, mint férfit, hanem attól, hogy elveszítem őt mint barátot. Mert akármit is mond, barátok vagyunk. Sok mindenben nem értünk egyet,de végre ez nem baj. Hiszen nem kell megfeleni a másiknak. A barátságban pont ez a szép, hogy más a vélemény. Van miről beszélgetni, vitatkozni, diskurálni és senkinek nem lesz bántódása.
Közben viszont azt veszem észre magamon, hogy csak telnek mellettem az események. Hogy mindenkinek az élete megy valamerre, történik vele valami. Csak én ülök itt a kis fotelemben és semmi nem történik, egyszerűen csak elmegy mellettem az életem. Nem járok sehova, nem csinálok semmit. A munkám olyan, mint a kutya vacsorája, az egyetlen biztos pont az életemben csak ez a fotel, amiben most is ülök. Mindenkivel történik valami, van mivel lefoglalja magát. Iskola, munka tökmindegy. De csinál valamit. Velem semmi jó nem történik hónapok óta. Nincs rendes munkám, a suli is úgyszólván egy vicc. A magánéletben sem vagyok valami sikeres. Azt hiszem most kezdem elérni a gödör alját és csak reménykedem, hogy innen csak felfelé vezet az út. Persze, könnyű azt mondani, hogy álljak fel és kezdjek magammal valamit. Mondani könnyű, csak sajnos egyedül, minden nélkül rohadt nehéz bármit is csinálni. Főleg, ha az ember olyan, mint én. Hogy szeret ülni a kis foteljében és várni, közben szépen lassan "elsorvadni", lelkileg és érzemileg egyaránt. Tök mindegy, hogy mosogatásról van szó vagy a világ megmentéséről.