Menekülök. Ezen a héten menekültem. Menekültem minden elől, az érzelmeim elől, az önértékelésem elől, az életem elől. Szerda óta mindennap a munkába menekültem, és minden egyes alkalommal, amikor hazafelé jöttem, újra és újra előtörtek belőlem az érzések. Sokszor lejátszódik bennem az a keddi nap. Minden egyes történésével és érzelmével együtt. De holnap más lesz. Holnap nem megyek dolgozni. Holnap nem tudom mi lesz. És holnap után sem. És azután sem. Nem tudom mi lesz velem. Hiába mondom másoknak és ezzel magamnak is, hogy nem így van, de el kell ismernem, hogy padlóra kerültem érzelmileg. Nem bírom, legszívesebben csak sírnék és sajnáltatnám magam. De én sosem voltam ilyen. Sosem szerettem mások előtt sírni, még ha sokszor is megtörtént. Az sosem egy átlagos délután történt. Most sem teszem, mert nem tudom miért sírnék. Csak egyszerűen sírnék.
Most legszívesebben egyedül lennék a Duna-parton. Nézném a vizet, nézném a BME fényeit. Nézném, ahogy folyik az élet. A víz mindig is nyugtatólag hatott rám, otthon is szerettem kiülni a Körös-partra. Meg a Balatonon is. Ilyenkor olyan, mintha kicsit megállna az élet, a mozgás ellenére. Tudom, elég paradox, de nekem ilyen.
Gondolkoztam magamon. Eltelt egy év és sehova nem léptem. Semmit nem sikerült építenem, csak rombolnom és most már nincs mit rombolni. Azt hiszem. Már nincs mit. Csak a kopár föld van, amin nem terem meg semmi. Csak fújja a szél, égeti a Nap és mossa az eső. Ilyen vagyok én most. Az élet átmegy rajtam, az érzelmek, amik körülvesznek égetnek és a könnyeim mosnak. Vajon megint az évekig tartó magány vár rám? Sokat gondolkozom ezen. És napról napra rosszabb érzés fog el.
Az idő kemény dolog. És a magány is.
